Agresszívan zúgott a szél az erdőben,
tudatva valamennyi benne élővel, hogy egy fiatal légelemi még mindig nem képes gátat
szabni sem varázslatos képességeinek, sem az indulatainak. Az említett fiú
azonban észre sem vette, hogy megint az erdőlakók idegeit borzolja.
Csanád újabbat suhintott a botjával, felröppent egy
fenyőfa tetejére, hogy aztán a következőre ugorjon, majd az azt követőre, és
így tovább, egy férfit üldözve. A levegő mágiájának mestere szélsebesen suhant
előtte, képtelenségnek tűnt utolérni.
– Lehel mester! – kiabálta Csanád, de az öregember meg
sem állt az erdő közepén magasló évszázados tölgyig. Leült egy zöldellő ág
tövébe, és felhúzta a térdét.
– Mit akarsz, fiam?
– Mester… mester… egy pillanat… – szuszogta.
Megtámaszkodott a fa törzsében, és lerogyott a szomszédos ágra. Az idősebb
férfi türelmesen megvárta, amíg a fiú kifújja magát.
– Miért van az ember? – szegezte neki végül a kérdést
Csanád. – Mi az egész létezés értelme?
– Miért kérdezed?
– Mert… csak.
– És ha az ember is csak azért van, „mert… csak”?
Habár a mester talán csak viccelni próbált, ennél nem
is kellett több ahhoz, hogy Csanádból kitörjön a szóáradat:
– Ma Csilláékkal elrepültünk egy város fölött,
miközben tereltük a hajnali párát, de alig tudtuk elválasztani a ködöt a
szmogtól. Láttam, hogy az emberek is fuldokolnak odalent, de közben ezren
hajtják a bűzös autóikat, a fekete tüdejű gyalogosok pedig elhajítják a
műanyagot akárha almacsutka volna, mintha nem tudnák, hogy az majd ugyanúgy
megfojt egy madarat, ahogyan a koszos levegő fojtja meg őket…
– És ez hogy vetette fel benned a kérdést, hogy miért
van az ember?
– Hát nem az ember
léte érdekel… Úgy értettem, miért vagyunk mi
az emberek között. Mi, természetbeliek, tudod! Légelemiek, mint mi, meg
vízelemiek, mint Csilla. És miért vannak a nimfák, ha csak kivágják őket, meg a
sellők, ha már nem a halászokat kísérik a vízben, hanem csak menekülnek az olaj
elől… De tényleg, miért vagyunk mi, ha ezt kapjuk a segítségért cserébe?
– Hogyan vársz el viszonzást olyanoktól, akiknek
sejtelmük sincs a létezésedről? Azt pedig már megbeszéltük, miért nem tudhatnak
rólunk.
– Igen-igen, az elcsépelt béke meg miegymás. Na de
mondd… vagyis mondja már meg nekem, mégis
miért teremtett minket az Isten, ha létezik egyáltalán?! Talán az időjárást
pesztrálni?
Lehel mester drámaian sóhajtott.
– Te egyáltalán nem figyeltél, amikor óvodás korodban
a teremtéstörténetet mesélték nektek a dajkák?
Csanád beharapta az ajkát, de aztán makacsul megrázta
a fejét.
– Ki emlékszik már azokra…
– Például én. De akkor elmesélem neked.
– Az egészet? – nyögött fel Csanád. Az első néhány
mondat után mindig elálmosodott, csak annyi derengett neki, hogy volt valami
mágia meg üresség, amiből csodás módon lett az Isten – vagy sem –, aztán meg
abból lett a világ.
– Csak úgy van értelme. Figyelj, és ha lehet, most ne
aludj el.
~*~
Kezdetben nem volt semmi a világon, csak mágia és üresség.
A mágiából egy örökkévalósággal ezelőtt létrejött a világ Istene, aki minthogy
magát mágiából teremtette, ugyanígy várta, hogy a semmiből valami szülessen. Az
űr azonban néma maradt, ezért az Isten magányában úgy határozott, átformálja az
ürességet. Először létrehozta a színeket, zöldet, kéket, sárgát, barnát,
pirosat, feketét…
Amikor látta, mindez mennyire szép, gyúrni és
sokasítani kezdte a legszebb színeket maga körül, amíg a világ olyan tág nem lett, hogy képtelenség
volt belátni a határait. Elnevezte Földnek. Hogy jobban lássa azt a részt ahol
járt, megvilágította a környezetét, a tőle távol eső vidékeket pedig sötétséggel
vonta be, létrehozva a két legelső elemet, a fényt és a sötétséget. Ezután
nekilátott a Föld részleteinek kidolgozásához, termékennyé tette a talajt,
megalkotva a harmadik elemet, aztán benépesítette a hegyeket és mezőket
mindenféle zöld növénnyel és tarka állattal. Minden kéket élhető és iható vízzé
változtatott, de látta, milyen hatalmas erővel bír és milyen rengeteg a nagy
kékség, ezért vörössé olvasztotta a hegyek magját, hogy a kiömlő magma kőzetté
változzon a vízben, ami így sosem nyelheti el a szárazföldet. A magma védelmére
létrehozta a tüzet, hogy annak pusztításával körforgásra késztesse a Földet. Ez
a két pusztító erő lett a negyedik és ötödik elem, a világ viszont nem
működött, mert még nem volt egyensúly. Hosszasan töprengett az Isten, de
minthogy nem jutott semmire, nagyot sóhajtott, és lélegzete egész állatfalkákat
röpített át még néptelen földnyelvekre. Ezen megörült, és az égből kieresztette
leheletét a világra, hogy mozgásban tartsa azt, mindezen felül elrendelte, hogy
a fák virágai lélegzetétől gyümölccsé érjenek.
A hatodik elem – a levegő, a mi képességünk – megteremtésével
az Isten létrehozta az Egyensúlyt, ezért megpihent.
A növények és az állatok sokasodtak. A világ
teremtőjének tekintete egyszer megakadt egy őzsután, aki nem vette le szemét a gidájáról, aztán az Isten ránézett a
bokor mögött rejtőző farkasra, aki a kölykeinek vadászott. Ezután
végigtekintett valamennyi állaton, és azt gondolta, milyen jó volna, ha a
teremtményei nem csupán ösztöneikből élnének.
Kiválasztotta a legelső fajt annak a hegynek az ormáról,
amelyiket először emelte ki a földből. Lehajolt, és felegyenesítette őket, hogy
járjanak, aztán megsimította torkukat, hogy beszéljenek, majd odaült közéjük és
tanítani kezdte őket, hogy gondolkodjanak. Így hosszas évek alatt létrehozta a
mai embert.
Az Isten sokáig élt az emberek között, ám amikor azok
elég értelmesek lettek, hogy felfogják az ő létezését, visszavonult a Föld
gyomrába és eggyé vált vele, hogy a háttérből vigyázzon tovább a gyermekeire.
Így lett az Istenből a Föld, amelyen élünk.
A mágia, amiből az Isten lett, továbbra is a világot körülölelő
semmiben keringett, mert Ő nem engedte, hogy teremtményeivel érintkezzen, hadd lássa,
megmarad-e az élet anélkül is. Így lett, azonban egy idő után túlburjánzott az
élet, egészen beborítva a Föld felszínét, még a vizek is csordultig teltek vele.
Megoldásul Ő mégis leengedte a mágiát a teremtett világba, ami beleivódott annak
legutolsó, legapróbb morzsájába is, aztán keringeni kezdett benne, mint ahogy
azt az ürességben tette. Keringésével megindította az öregedést és előidézte a természetes
halandóságot, ami által már bármiféle halál foghatott növényen, emberen és
állaton.
Az Isten nem akarta elveszteni szeretett
teremtményeit, ezért testük halálakor kiragadta belőle lelküket, és megnyitotta
nekik a felfedezésre váró végtelen űrt, ahol mindenki elfér, akinek már nincs
helye a felszínen, a porhüvelyeket pedig ölelésébe zárta. Ezután meghagyta,
hogy a lélekre váró végtelenségről élő embernek helyes képzete ne legyen, mindaddig,
amíg halála pillanatában meg nem látja azt.
A halál azonban tömérdek veszélyt, fájdalmat és
küzdelmet adott az embereknek, akik megértették, hogy egyszer az ő életük is
véget ér, ám még nem hitték, hogy utolsó leheletük után örömteli lesz
visszatérniük a semmibe. Ezért a világ Istene kiválasztotta a legnemesebbeket,
és megnyitotta testüket a mágia befogadására. Ezeket az embereket két csoportra
választotta: Egyesek testét elváltoztatta a misztikus erő által, mint ahogy a
sellőknek halfarka nőtt, a tündéreknek pedig szárnya; másokat azonban képessé tett
a mágia használatára, közülük néhányak számára megnyílt a lehetőség a hat elem egyikének
irányítására. Minden emberre külön feladatott osztott, az egyik legnemesebbet –
a növények beporzását és a levegő körforgásban tartását – a mi őseinkre, az
első légelemiekre hagyta.
A mágia morzsái egyéb fajokra is ráhullottak, újakat
hozva létre, amiből egyes kiválasztott emberek különleges főzeteket készíthetnek
a kórságok gyógyítására.
A világ Istene meghagyta legfőbb törvényében, hogy a
mágia célja a körforgás fenntartása, valamint az emberek életének segítése
legyen, ahol az megkívántatik. A mágiával elváltoztatott teremtményeit
egyöntetűen természetbelinek keresztelte el. Amíg az egyszerű emberek kőfalakat
emeltek maguk köré védelemből, és szolgálatba hajtották a természetet a
túlélésért, a természetbeliek mindig tisztelték a Földet, mert megadatott nekik
a képesség érezni, hogy őtőle származnak.
~*~
Lehel mester meséjét avarrecsegés zavarta meg. Csanád
lenézett a tölgy tövébe, ahol egy négytagú család piknikezett; a mondát
hallgatva észre sem vette, hogy megjöttek. A nagy zajt az csapta, hogy a két
tizenkétéves-forma gyerek hatalmas kupacba hordta az előző őszről maradt,
tavaszi aszálytól ropogós leveleket, és kutyájukkal együtt belevetették
magukat. A szülők közben hatalmas termoszból színes poharakba innivalót
töltöttek, és szalvétába csomagolt szendvicseket vettek elő egy kosárból.
– Gyerekek, ebéd! – szólt nekik az anya, miközben egy
tál vizet töltött a kutyájuknak.
A kislány rögtön felugrott, és mélyen belenyújt a
kosárba egy doboz süteményért. A szülei gyorsan fogyó türelemmel magyarázták
neki, hogy előbb valami rendeset kell ennie.
A jelenet annyira elragadta Csanád figyelmét, hogy
sokáig észre sem vette azt, amit Lehel mester bámult. A férfi továbbra is a
levélkupacot leste.
A fiatal fiú hanyatt feküdt az előző évi avarban, és tágra
nyílt szemekkel meredt a fa tetején ülő különös párosra.
– Itt az ideje mennünk – határozott a mester.
Csanád megrökönyödve mutatott a gyerekre, de az
öregember csak vállat vont és elsuhant. A fiú még egyszer lenézett az avarban
heverő kölyökre, majd értetlenkedve követte mesterét. Kizárt, hogy egy
közönséges ember csak úgy meglássa őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése